Nos, mivel benne volt, hogy itt írom könyveimet itt van ez. Ha helyesírási hibát láttok szóljatok. 

1. fejezet: Első nap az iskolában

A Shutoku gimnázium. Itt fogok szenvedni 3 évig.

Már látom is: Elkezdődött a suli. Várom, hogy eljöjjön a tavaszi szünet. Eljön a tavaszi szünet, amit végig játszok vagy TV-zek. Eljön a szünet vége. Aztán a nyári szünetet várom. Az is eljön majd vége lesz. Ezután az őszi szünetet várom. Eljön az is és vége is lesz. Majd évvége. És kezdődik, előröl.

Már a napjaimat is látom: Felkelés, iskolába menet, iskolából hazajövés, játszás TV nézés és lefekvés.

Mielőtt bárki azt gondolná otaku volnék, tájékoztatnék mindenkit, hogy érdekel más is, csak nem elérhetők számomra. Könyvet olvasni is szeretek, de azért el kell menni a boltba. Amihez az utcára kell lépni. Ráadásul pénzt kell költeni!  A mangát pedig az interneten olvasom. Jó vagyok angolból.

Na, szóval a szüleim nem éppen örülnek neki, ha azt látják, hogy mikor hazajönnek és meglátják a TV-ben Gasai Yuno-t embereket mészárolni.  Nem is értem miért. Egyébként Yuno az egyik kedvenc karakterem. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Jaj, velejéig romlott lehetek. Viszont mi a baj a yandere-s sorozatokkal. Szeretetem az olyan sorozatokat ahol sok a vér. Most mi a baj ezzel? Legalább nem szeretem a yaoi-t mint a nővérem! Vagy azokat, amiket a húgom néz. A húgom ugyanis sportot néz, ami kimerül abban, hogy bishik izzadnak. Vagy olyan shoujokat amik másról nem szólnak, hogy a lány bajba kerül, és a fiú megmenti. Nincs bajom a shoujokkal csak ezek… Mégis mire tanítják a lányokat?  A bátyám ecchi-t néz. Na és tsundere-loli animéket. Várj, a bátyám pedofil lenne? Hm, ennek majd utána járok.  Ráadásul belőlünk is tsundere-t akar nevelni, hogy, elijesszük a fiúkat. Hát én egy dandere kuudere keverék vagyok. A nővérem az normális, ahogy a húgom is.

Na, visszatérve a Shutoku gimire. Hát…

Egy sakura virág hullott a vállamra, én pedig belépek az iskolába. Alig léptem be a telefonom megcsörrent.
- Igen?- szólok bele.
- Asa! Itt Hana! – szól bele drágalátos húgocskám.
- Igen hugi?
- Először is nem a húgod vagyok, hanem az ikertesód!
- Fiatalabb vagy nálam.
- Csak 5 perccel!
- Az is számít!
- Asa! Hagyd abba a makacskodást! Milyen az új suli?
- Nem tudom, mert amint beléptem megcsörrent a mobilom!
- Ez a Seirin egy szuperjó hely!
- Az jó!
- Van egy olyan osztálytársam! Ahh!
- Hah?
- Magas és izmos! Olyan vad és…- áradozott. Én meg közben lerángattam a kinti cipőmet és felerőltettem magamra a bentit.
- Aha. De figyelj, most mennem kell. - ráztam le őt.

Hát, igen Hana valójában az ikertesóm. Az arcunk és az alakunk szinte ugyanolyan. Csak pár méret különbözik, amit Isten elosztott. Sajnos nem túl igazságosan. Míg én magasabb vagyok nála pár centivel (olyan 4-5-tel) addig az ő mellmérete pár mérettel nagyobb (ugyancsak olyan 4-5-el). Szóval ő továbbra is magas és nagyobb a melle. Én pedig már szinte túl magas vagyok és lapos is. Oké annyira nem, de azért hozzá képest. A szemünk ugyanolyan nagyon sötétbíbor. De az ő haja sokkal halványabb bíbor az enyémnél, ami szinte már fekete. Az igazi fekete haja a bátyámnak és apámnak van. Anyáé olyan, mint a nővéremé és a Hanaé. Ha pedig újabb eltérést kell keresni, akkor az, az lenne, hogy ő neki divatosan jó rövidre van vágva a haja addig nekem a csípőmig ér, mert már mióta nem vágattam. Ráadásul egy kicsit hullámosabb is, bár az övé is csak a rövid frizuja miatt nem látszik. De a jellemünk teljesen különböző.

Beérvén az osztályba megpillantok egy magas zöld hajú szemüveges fiút. Nem tudom miért, de egyszerűen a felsőbbrendűség érzését keltette bennem. Levágtam magam az ablak felöli sorban az egyik padra. Majd leellenőriztem, hogy nálam van-e a medvebáb, ami a mai szerencsehozó tárgy.  Most 2x akkora, mint általában mert a halaknak a mai nap nem túl szerencsés. Igen hiszek ezekben, haha. Nagyon vicces.  

Belépett az unott képű ofő.
- A nevem Takada Haru. – ezen az osztály jót nevetett. Ki ad egy fiúnak ilyen nevet. Haru. Most komolyan!- Emellett én leszek a testnevelés tanár is a fiúknak. Most az órarend. – Evvel le is diktálta a tanmenetet és minden más hülyeséget.

Majd meg kérdezte mindenkitől a nevét. A mögöttem ülőnek Takao  Kazunari a neve és annak a zöld hajúnak pedig Midorima Shintaro. Ezt jegyeztem meg. Az utóbbi neve felettébb ismerős volt.    

***

Úton hazafelé egy vonaton utaztam a zöld hajúval, Midorimával.  Nem szokásom bárki nevéhez hozzátenni a –san, -kun, -chan és hasonló jelzőket. Most miért? Teljesen fölösleges.

Hála az égnek! Az én megállóm jön. Feltápászkodtam a helyemről. A példámat követte a zöld hajú is. Várj, ne mond, hogy ez itt akar leszállni! Már a vonatút is elég kínos volt, nem kell még a tovább együtt menni. És akkor még nem sejtettem semmit.

A házunk a vonattól olyan 15 percre van. Azt vártam, hogy ő majd az út közben leválik. De nem kiderült, hogy 2 házzal arrébb lakik! Ó, jaj, mi lesz velem? Minden nap hazasétálni evvel?

***

 Amikor végre véget ért szenvedésem, ami annak a zöldnek köszönhető (így fogom őt hívni). Levágtam magam a TV elé, hogy megnézzem az új epizódját Shikinek akkor ki ront be a szobámba? Naná, hogy a húgom. És miért? Naná hogy azért, hogy az osztálytársáról beszéljen. Hajlamos első látásra szerelembe esni. Egyszerre többe!
- Nézd Hana! Engem ez egy kicsit sem érdekel!
- Jaj, ne csináld már ezt! Egyébként kosarazik. – na, erre a kijelentésre kiakadtam.
- És? Ha kosaras, akkor ez azt is jelenti, hogy egy bunkó barom! Ne közeledj hozzá!
- Nem minden kosaras bunkó barom! Hiszen te is az vagy nem?
- Nem! Már nem.
- Egyébként valamit sportolnod kéne. Újrakezdhetnéd!
- Azt már nem!
- Aj, ne már! Én mindig is akartam, de te jobb vagy nálam.
- Annak hogy én „jobb” vagyok nálad semmi köze ehhez. Akkor kosarazzál!
- A Seirenben nincs női kosárcsapat. És mondom, nem vagyok benne jó!
- Akkor legyél menedzser! Ahhoz nem kell tudás!
-  Már van!
- És a problémád a klubokkal, hogy jön a kosarazáshoz?
- Próbállak ráébreszteni arra, hogy mekkora szerencséd, van!
- Hah? Miről beszélsz? Szerencsém? Nekem? Ugyan már!
- De ne már szépen rajzolsz, fantáziád is van, és jól tudsz fogalmazni! Emellett atletikus vagy, főzni se tudsz rosszul és ráadásul okos is vagy!
- Túl magas vagyok. Míg te pont ideális méretű vagy és nem éppen lapos! Főző tehetség vagy, rajzolni se tudsz rosszul. Velem ellentétben nincs botfüled és van ritmus érzéked. A jegyeid a jó kategóriában vannak. Remek stílusod van. És te se panaszkodhatsz a sportolói képességeidre, mert megjegyezném ki volt az alsó gimi kézilabda sztárja? Ja, igen te!
- És ki volt az alsó gimi kosárlabda sztárja? Ja, igen te!
 - Hagyjátok már abba az isten szerelmére! –szólt be, Aki a bátyám. – Mindig ezen veszekedtek!
- De nincs igazam? – fordult Hana Aki felé nagy reményekkel.
- Ne legyél már ilyen irányításmániás! – vágta rá Aki. Erre én odarohantam és megöleltem.
- Én irányításmániás?  És akkor te?
- Egészségesen vágyom a testvéreim és szüleim fölötti végtelen hatalomra.
-  Ez irányításmánia!
- Az nem egészséges emberekre vall. Én az vagyok.
- De…- akadt ki Hana. Végül megsajnáltam szegényt és így szóltam:
- Add fel!
- Soha! – vágta rá. S én ezért sajnáltam meg őt.

***
 Rájöttem honnan volt ismerős a zöld. Éppen a kosaras újságaimat dobtam ki a kukába, mikor meglátom a zöldet egy csomó másik fiúval együttvéve. A „Csodák Generációja” hirdette a cím. Mi a? Elolvastam a cikket:

„ Midorima Shintaro a Csodák Generációjának Elsőszámú dobójával folytatott interjúnk:”

Egy egész hosszú interjú szólt róla, aminek olvasása után első gondolatom:
- Eddig azt hittem a beképzeltségnek van határa. Tévedtem
- Ezt, hogy érted? – rontott be a szobámba Hana.

 - Mi a franc? Te leskelődsz? – ugrottam fel.
-  Nem.  Miért?
-  Mert valamilyen különös oknál fogva itt állsz az ajtóm előtt és amint kiejtettem egy szót a számon berontasz!
- Ez nem igaz. Na, de kiről van szó? – guggolt mellém.
- Az egyik új osztálytársamról. Midorima Shintaro vagy, ahogy én hívom zöld.
-  Zöld? – ejtette ki Hana a nevét. – Zöld? Ez most komoly? – majd meglátta arcomat és így szólt: - És tényleg te vagy a család egyik legkreatívabb tagja?
- Nos, ez volt a legrövidebb, ami eszembe jutott. A Zöld Szuper Beképzelt Felsőbbrendű Vagyok, De Oly Egoista, Hogy Más Embereknek Már Fáj –itt levegőt vettem, de mielőtt folytathattam  volna Hana félbeszakított.
- Állj! A fele is elég!
- Ez csak az egy nyolcada volt!
- Ez ugye csak vicc?
- Nem!
- Jaj! Egyébként miért is nézegeted? Tán érdekel?
- Nem! –pirultam el- Szó nincs róla! Egyszerűen ismerős volt, jó! Aztán megláttam egy rakás hímneművel pózolva egy újságon, ami azt hirdeti „a Csodák Generációja”! Ráadásul kosaraznak!
- Ezt honnan tudod?
- Ez egy kosármagazin.
- Ó azt hittem, hogy azokat már rég kidobtad! Még mindig érdekel a téma!
- Dehogy is! Most akartam kidobni!
- Na, mindegy! Csináld azt, amiben tehetséges vagy!
-  Ezt ne olyan mondja nekem, aki szintén ezt csinálja! – Meredtem rá durcásan.
- Felmerted ezt hozni! – Olyan arccal nézett rám, hogy egy pszichológus tuti pszichopatának mondaná. – Ez nem volt szép tőled! Azt tudod, hogy én miért nem megyek vissza, de azt nem, hogy te miért! – evvel kirohant.

Hm, igen nem mondtam el miért, de elég súlyos okom van rá.